LillTaylor

Suli. Általános, közép vagy felsőoktatás. Ami ott zajlik „tanulás” címszó alatt, egy finom kis kiképzés a „munka világa” előtti szakaszban. A teljesítményorientáció, törtetés, versengés, erőn felüli teljesítés és hatalmi harcok tökéletes leképeződése, csak még „kicsiben”. Tehát a tanulnivaló tetemes mennyisége mellett, a mindennapok harcait is vívni kell. Tudom, ez mind közhelyesen hangzik és minden korszakban annak megfelelően éljük meg a „viszontagságokat”, de mostanában tényleg olyan, mintha minden nagyon elromlott volna.

Egyre nehezebb megtartani a jó tulajdonságokat, mert azt kívánja a világ, hogy legyél kapzsi, akarj mindent és menj el a végsőkig. Joggal mondhatjátok, hogy ez mindig is így volt, de attól még, hogy valami hosszasan és viszonylag nagy állandósággal ismétlődik, nem jelenti azt, hogy azon nem lehet változtatni. Már egészen kisgyermekkorban, az óvodás, kisiskolás közösségekben kialakulnak a hierarchiarendszerek és a srácok egészen gonosz módokon tartják fent ezeket a csoportokat. Hány film, könyv szól az iskolás évek, főleg a gimi megpróbáltatásairól? Vajon miért…

Én egy kis község általánosába jártam. Ugyan nem a legelmaradottabb települések közé tartozott(és annyira nem is volt régen), azért első és másodikban ki kellett járni az udvarra pisilni, az ottani létesítménybe, amit úgy hívnak,hogy kinti WC. Nem, nem a szóló-pottyantós fajta. Egy egészen kultúrátlan kialakított épület, három-három illemhellyel, felesben a fiúknak és lányoknak. Ja villany az nem volt, szóval ha beborult az ég, vagy felhők takarták a napot…emlékezetből kellett jó helyre találni és természetesen szigorúan csak a lyuk fölé emelkedve. Anyukáink jól megtanítottak, hogy soha ne üljünk rá, mert a „még elkaptok valamit” mellett a szálka szúrós fájdalmasságának veszélye is fennállt. Tehát a szünetekben ballagott az összes osztály a slozira ( az összes kettő) és a hat WC-n osztozkodott. A legtöbbünknél ott figyeltek a tisztasági csomagok és mint egy kis túlélőcsapat, ballagtunk az iskola épületétől az udvar közepére.

Túl sok játék sem volt kint: két leharcolt kapu a focinak, sok fa, de vékony törzsekkel, bújócska kilőve, leharcolt traktorgumik két marék homokkal, mint homokozó és egy kocka alakú mászóka, amin a legkirályabb játék a „mászóka-fogó” volt, de csak akkor lehetett játszani, ha az öreg Katika néni nem látta, mert lezavart róla, hogy összetörjük magunkat.

Mindezek ellenére szerettem oda járni, főleg akkor, amikor már a benti WC-k is elkészültek. Emlékszem a friss falak és festék új illatára is.

Nem panaszkodom, mert jó osztályba kerültem, mindenkivel kijöttem, igazi nagy dumás, csupaszív kiscsaj voltam. Korábban írtam, hogy a gyerekek milyen világot tudnak a kis közösségeikben teremteni és mennyire gonoszak is lehetnek egymással. Keresik a hasonlókat, kiválogatják a „más”-t és ha nem figyelnek oda rájuk, szépen lassan kicsinálják a szortírozott egyedeket…már aki hagyja magát ugye…faluhelyen annyira nem ment ez az „utyuluputyulu” szóval ha valakit bántottak, az ütött,karmolt harapott, de egyet nem csinált: nem hátrált meg, nem hagyta magát. Amennyire emlékszem, szerettem az osztálytársaimat. Olyan ártatlan kisgyerekesen, nem téve különbséget, természetesnek tartva, hogy vagyunk. Ennyire egyszerűen. Az elején. Amikor még nem alakult ki a kis hierarchikus társadalmunk. Utána hirtelen gyorsan megszülettek a „kasztok” és lettek dagik, büdösek, szakadt pulcsisok, csúnyák, szépek és még sorolhatnám. A valahová tartozni akarás pedig bennem is erősen munkálkodott. Úgy fogalmaznék, hogy már akkor megtanultam félretenni kicsit a jóságot és igazságérzetet. Olyan gáz, de ez van.

Szóval nálunk is, a „b”-ben felütötték a fejüket a csoportok és klikkek, na meg az egymás piszkálása-szituk. Járt az osztályba egy nagyon csóró srác. Lenne jobb szó, ennek a gazdasági állapotnak a leírására, de hűen csak ez tudja tükrözni, mennyire nincstelen volt. Ápolatlanság, tetvek, szakadt ruhák…néha csak egy fél zacskó diót hozott tízóraira. Alultáplált volt és a szemei alatt gyakran éktelenkedtek szürke foltok. Az anyja, egy a köztudatban csak „Vörös Nő”-ként számon tartott asszony volt, aki először akkor sokkolta a népet amikor terhes lett, utána pedig amikor megszült. Anya egy darabig még találgatta is, hogy vajon „elsinkelte” a babát vagy nem? De végül az osztálytársam lett.

„Büdi Zolika” az utolsó padban tengette számkivetett napjait. Egyszer, amikor letette a táskáját a pad mellé, kiszaladt belőle egy egér. Mindenki sikongatva ugrott fel a padokra ( még én is, pedig az egértől nem félek! de a csordaszellem ugyebár…) Rezzenéstelen arccal tűrte a megvető pillantásokat, pedig ő aztán nem tehetett semmiről. Mégis, olyan „nem közénk valónak” éreztük.

Az összes cikizés, és nyilvánvaló, szúróstávolságtartás ellenére volt benne valami, ami arra késztet, hogy megemlítsem őt. A sok kosz és vékonyka test alatt, ott rejlett egy aprócska bölcs, aki ráadásul hihetetlenül okos is volt. Matekból egyszerűen szárnyalt. Amikor órán felszólították, tudta. A dogái sorra ötösök lettek és hamarosan már nemcsak büdiként volt számon tartva. Minden alkalommal, amikor jött egy agyafúrtabb kérdés, amin az egész társaság görcsölt, és senki nem merte megtörni az „én sem tudom” csöndjét, Büdi Zolika örömittasan és büszkén, mégis a rá annyira jellemző visszafogottsággal egyszerűen odalökte a megoldást. Úgy tűnt, végre talált valamit, ami valakivé teszi. Még a koszos kis arcán is átvilágított ez az élmény. Akkor először figyeltem meg valakit „tapasztalás közben.” Mert azt hiszem, az ilyesmit ez a kifejezés írja le a legjobban. Amikor valódi örömöt élsz át azzal kapcsolatban, amit csinálsz és rájössz, hogy ebben te vagy a legjobb és kapsz valamiféle hatalmat a tudás által. Nem a despota, önző, elnyomós hatalomról beszélek. Hanem a higgadt helyén kezelésről, amitől bölccsé válsz az adott pillanatban és képes leszel azt lényed legmélyéből átélni. Okos könyvek „aha élménynek” is nevezik. Vagy felismerésnek.

Zolika tehát kezdett a kis foltos bábjából átalakulva lepkévé érni és furcsa módon egyre kevesebbszer került a piszkálódók kereszttüzébe. Ahogyan mondtam, hatalmat nyert a tudás által.

Viszonylag rövid ideig, negyedik osztályig jött velünk, mert a nálánál (és anyjánál) nagyobb hatalmak, (mint például a gyámügy) otthonba vitették. Ha jól belegondolunk nem is volt egészséges dolog, hogy bár kenyérből nem ettek eleget, arra a borra és cigire mindig volt pénz, amiért persze Zolikának kellett esni-kelni a fél falun át és vissza, mindenféle időjárási viszontagságok között. Valószínűleg pont ennek köszönhetően ritkán volt beteg. Az ő immunrendszere túlélő showkban bemutatott módszereket megszégyenítő módon volt edzve, így legalább ennyi hasznot nyert életének addigi szakaszában. Néha még hallottunk róla a tanárnőnk által, mindig azt mondta, hogy rendben van és továbbra is szuperül megy neki a matek. Én meg igenis irigy voltam Büdi Zolikára, hogy ő ekkora ász benne…de nem mindenki részesül egyformán a javakból és legbelül inkább hálás voltam az életemért, és ilyen áron nem akartam volna matek zseni lenni.

Az ő történetének a lényege az tehát, amit akkor, még egészen kislányként megláttam, hogy nem a külső körülmények határoznak meg minket. A legmélyebb ponton is megtalálható az a pislákoló fény, ami erőt ad ahhoz, hogy nap, mint nap, újra beülj az utolsó padba, kinyisd az egérrágta kockás füzetedet és a számok világán át elmenekülj oda, ahol a saját fényed lakik. Az visz előre, mert ez az önmagadba vetett hited, ami időnként lehet, hogy jól elrejtőzve hagy téged szenvedni ( gyakran érezzük így a nehéz helyzetekben) de mindig akkor nyilvánul meg, amikor a leginkább szükséged van rá.

Az idő előrehaladtával Büdi Zolika emléke halványulni kezdett és felsőben már szinte egyszer sem beszéltünk róla. Őszintén, ma sem tudom mi lehet vele...mégis fontos dolgot tanlutam tőle.