Tegnap este, ahogyan kapcsolgattam a tévét, ott ragadtam egy csatornán. Az egyik legnagyobb tudományos program műsora volt, és minthogy közeledik a World Trade Center elleni támadás újabb évfordulója ( vasárnap lesz 11-e), már péntek este megkapjuk a hideg zuhanyt és jöhetnek elő az emlékek. (Szerencsére nálunk egy kellemes eseményhez tartozik a dátum, mert szülinap….de az események óta azért nem teljesen olyan, bár hála’ istennek, egyik rokon vagy barát sem tartózkodott ott, azon a bizonyos napon.)
A műsorban az elejétől a végéig bemutatják a teljes katasztrófát, tévés kamerák képkockáit, amatőr felvételekkel fűszerezve. Tűzoltók, rendőrök és túlélők, könnyektől és hangelcsuklásoktól nem mentes, szívfacsaró visszaemlékezései. Csak néztem ezt az egész felzaklató egyveleget, az emberek apró hangyákként történő menetelését. A lángoló épület egyes részein lehetetlen volt a mentés, noha rengetegen lógtak fürtökben az ablakokból, a menekülés reményével. Minthogy egyre gyorsabban vált világossá, ez nem történik meg….ugrottak. El sem akarom képzelni azokat a választási lehetőségeket, melyeknél minden kimenet a vég! Amikor tudod, hogy ennyi és nincs tovább. Könnyen járhat kövezés érte, de megkockáztatom: vajon hány munkamániás gondolta át ekkor, hogy többet kellett volna élni, otthon lenni, a családdal és magával foglalkozni? Hányan értették meg, hogy mindig csak a ma és most számit, mert nem tudni, lehet-e a holnappal számolni?
Percek alatt súlyosbodott a helyzet és az igazán megdöbbentő az első torony, gyakorlatilag kártyavárként történő összeomlása volt. Egyszerűen hihetetlen ezt látni! A hatalmas erős, világszimbólum, néhány pillanat múlva a földdel vált egyenlővé. Az utcákon a sűrű por és törmelékfelhő mindent beborított. A menekülők nem tudták merre tartsanak, ruhákkal, zsebkendőkkel takarták az arcukat, de a légzés így is nehéz volt, az apró szilánkok véresre sebezték a ruháktól nem védett testfelületeket. Üvöltözés, pánik, kétségbeesés. Ezt a sebet akkor nemcsak az Egyesült Államok kapta….az egész világnak fájt. Rémisztő volt a felismerés, ha ott ez megtörténhet, akkor akárhol szintén?
Nem bírtam tovább nézni és kikapcsoltam a tévét. Ültem néhány percig és gondolkodtam.
Mi lesz itt?
Szándékosan nem akartam kiemelni, sem a WTC merénylőit, sem azt a helyzetet, ami jelenleg nálunk is uralkodik és nagyon megosztó a migráns-helyzet miatt. De. Arról beszélni kell, hogy amikor egy vallás, egy eszme, egy begyepesedett világnézet, ilyen szinten akarja a létjogosultságát fenntartani és az „erejét hirdetni”, az már nagyon „nem vicces”. Nap, mint nap, ártatlan életek millióiba kerül egy „világ- tisztító misszió” kivitelezése…de nagyon úgy fest, hogy sajnos a világ hagyja. Most pedig joggal jöhetnek a több száz évekkel ezelőtti keresztes háborúk párhuzamai, meg hogy azzal akkor ott mi is volt? Jogos…az sem volt tréfa dolog. Viszont már elmúlt és nem lehet változtatni rajta. A „most és itt”-en lehet. Mindenkinek a közös feladata (lenne), hogy egy kicsit jobbá tegye a világot. Egységről egységre haladva, egészen addig a szintig, ahol a „hatalommal rendelkező” vezetők állnak. Nem akarom és nem is tudom elhinni, hogy a jelenben egy ilyen helyzet ennyire megoldhatatlan.
A háborúk mindig a kapzsiságról, hatalomról, terjeszkedésről szóltak. Ami most zajlik, egy csöndes, lappangó harc, ami itt-ott néha fölfortyan, nagy port kavar, aztán szépen, halkan folytatódik a felszín alatt.
Mikor leszünk már annyira tudatosak, hogy ne a múlandó értékeket helyezzük előtérbe és végre a maradandó megóvása legyen a cél?
Majd ha már a teljes káosz közepén, a biztos végbe vezető utak valamelyike közül kell választani, felsejlik a felismerés, hogy mit kellett/lehetett volna tenni, talán éppúgy, mint a WTC emeletein rekedt számtalan ember lelkében.
Azért remélem és bízom benne, hogy nem egy ilyen kimenetel felé tartunk…
Utolsó kommentek