LillTaylor

Az ősszel, mint évszakkal, kissé hadilábon állok, de az egyik kincse igazán nagy kedvencem: ez a szilva. Egy kis fahéjjal és cukorral megbolondítva, vagy lekvárként, de egyébként számtalan változatban készíthető, fogyasztható. Ráadásul, ha egészség oldalról akarunk a témára ugrani, a B-vitamin készletünket is töltögethetjük ezzel a gyümölccsel, nem csak a stelázsit a spájzban. :)

Ahogyan érkezett tehát a szezon, ellenállhatatlan vágyat éreztem a rácsos-szilvás pite iránt. Jó pár változatot megnézegettem a neten, mire egy népszerű receptes oldal listájában rábukkantam erre a „gyöngyszemre.” Ahogyan mondani szokták, „elkészítése gyerekjáték”, „tök gyorsan megvan”, „nem lehet elrontani” és hasonlók. De ez mos tényleg nagyon klassz és egyszerű tészta…..becsszó.

A tésztához kell:

225g búzaliszt

125g vaj

1 db kisebb tojás ( de igazából tök mind1, ha nem strucctojás, nem lehet nagy gáz :) )

fél zacskó sütőpor ( nem fogja zokon venni, ha több megy bele)

75 g kristálycukor

A töltelékhez:

25 szem "istenimennyeimézédes" szilva ( itt muszáj tartani a mértéket, mert a sok gyümölcs sok lesz a tésztának is, aztán meg csak elázik…na, jó, ezen a ponton el lehetne rontani)

2 csapott evőkanál kristálycukor (én szemmértékkel szórt barnacukorral bűnöztem)

1 teáskanál fahéj (művészi szabadsággal alkalmaztam a „szerintem mennyiséget”)

4 evőkanál búzadara (végre, nem csak tejbegríz lesz belőle J )

Elkészítési idő: mindennel együtt kb 1 óra, de már elmosogattál, kivitted a szemetet és a fészre is felnéztél közben

Sütés hőfoka: 180 Celsius fok

Az elkészítése tényleg egyszerű.

A szilvákat szépen megmossuk, ketté vágjuk és egy magasabb falú serpenyőben jól megforgatjuk őket egy kis vajon. Közben jöhet hozzá a cukor és a fahéj. Hamarosan isteni illatok fognak terjengeni a konyhában. Amikor a szilvák már megfelelően karamellizálódtak ( de nem szénfeketék) és meg is puhultak kissé, félre tesszük, hogy kihűljenek.

A lisztet és a sütőport összekeverjük, majd elmorzsoljuk benne a vajat. Jöhet a tojás és a cukor, majd egy pár perces, alapos, nagyanyánk-korabeli tésztagyúrás. Egyébként el kell mondanom, hogy azért jön be ez a recept annyira, mert tetszik, hogy itt nincs tojás-szétválasztás, meg hasonló herce-hurcák, hanem pillanatok alatt összeállítasz egy nagyon tuti tésztát, amivel dolgozni is könnyű és hálásan is sül.

Ha megvan a tökéletes gombóc, kettéválasztod: háromnegyed-negyed arányban. A háromnegyedet szépen belenyomkodod egy kb 24x20-as tepsibe (nekem egy kicsit szélesebb van, abban is tökéletesen elvolt.) A lényeg, hogy a nagykönyv szerint legyen kivajazva-lisztezve. És itt jön a furcsa szereplő: megszórod búzadarával. Nem kell minden négyzetmillimétert, de azért jusson rendesen.

A kihűlt szilva feleket rárendezgeted a tésztára és még a tetejét is megszórod búzadarával, szintén nem púpozott kanállal, csak érzéssel.(Kioktatós hangnem nélkül, azoknak, akik ugyanúgy nem tudják, ahogyan én nem tudtam: A titok ott van, hogy az apró darácskák egy csomó nedvességet magukba szívnak, ezért nem ázik el agyig a tészta sütés közben.)

A félretett, negyed tésztagombócból takarosan berácsozod a szilvák tetejét.( Igen, itt lehet ovi-üzemmódba kapcsolni és gyártani a tészta-gilisztákat, meg kígyócskákat.)

Előmelegített sütőbe helyezzük és 180 C fokon kb 30 percig sütjük. Én még majd tíz percet ráhagytam, persze a végén már ott álltam mellette, biztos, ami biztos. Jól tettem, hogy vártam még egy kicsit, mert így lett igazán tökéletes.

Amikor kihűlt, meghintettem egy kis porcukorral és voálá: a rácsos-szilvás pite elkészült.(Túlzások nélkül, mi sem mutatja jobban, hogy milyen jól sikerült: a kedvesem és a család még aznap felfalta.)

Szóval, ha hirtelen szakad a nyakadba egy kis vendégsereg, vagy gyorsan akarsz finomat enni, esetleg az a nemes feladat, hogy a kedves mamát kápráztasd el valamivel, szerintem ez a pite jó kis „megmentő” lesz :)

( Csak szilva legyen tutira otthon ;) ).

Tegnap este, ahogyan kapcsolgattam a tévét, ott ragadtam egy csatornán. Az egyik legnagyobb tudományos program műsora volt, és minthogy közeledik a World Trade Center elleni támadás újabb évfordulója ( vasárnap lesz 11-e), már péntek este megkapjuk a hideg zuhanyt és jöhetnek elő az emlékek. (Szerencsére nálunk egy kellemes eseményhez tartozik a dátum, mert szülinap….de az események óta azért nem teljesen olyan, bár  hála’ istennek, egyik rokon vagy barát sem tartózkodott ott, azon a bizonyos napon.)

A műsorban az elejétől a végéig bemutatják a teljes katasztrófát, tévés kamerák képkockáit, amatőr felvételekkel fűszerezve.  Tűzoltók, rendőrök és túlélők, könnyektől és hangelcsuklásoktól nem mentes, szívfacsaró visszaemlékezései. Csak néztem ezt az egész felzaklató egyveleget, az emberek apró hangyákként történő menetelését. A lángoló épület egyes részein lehetetlen volt a mentés, noha rengetegen lógtak fürtökben az ablakokból, a menekülés reményével. Minthogy egyre gyorsabban vált világossá, ez nem történik meg….ugrottak. El sem akarom képzelni azokat a választási lehetőségeket, melyeknél minden kimenet a vég! Amikor tudod, hogy ennyi és nincs tovább. Könnyen járhat kövezés érte, de megkockáztatom: vajon hány munkamániás gondolta át ekkor, hogy többet kellett volna élni, otthon lenni, a családdal és magával foglalkozni? Hányan értették meg, hogy mindig csak a ma és most számit, mert nem tudni,  lehet-e a holnappal számolni?

Percek alatt súlyosbodott a helyzet és az igazán megdöbbentő az első torony, gyakorlatilag kártyavárként történő összeomlása volt. Egyszerűen hihetetlen ezt látni! A hatalmas erős, világszimbólum, néhány pillanat múlva a földdel vált egyenlővé. Az utcákon a sűrű por és törmelékfelhő mindent beborított. A menekülők nem tudták merre tartsanak, ruhákkal, zsebkendőkkel takarták az arcukat, de a légzés így is nehéz volt, az apró szilánkok véresre sebezték a ruháktól nem védett testfelületeket. Üvöltözés, pánik, kétségbeesés. Ezt a sebet akkor nemcsak az Egyesült Államok kapta….az egész világnak fájt. Rémisztő volt a felismerés, ha ott ez megtörténhet, akkor akárhol szintén?

Nem bírtam tovább nézni és kikapcsoltam a tévét. Ültem néhány percig és gondolkodtam.

Mi lesz itt?

Szándékosan nem akartam kiemelni, sem a WTC merénylőit, sem azt a helyzetet, ami jelenleg nálunk is uralkodik és nagyon megosztó a migráns-helyzet miatt. De. Arról beszélni kell, hogy amikor egy vallás, egy eszme, egy begyepesedett világnézet, ilyen szinten akarja a létjogosultságát fenntartani és az „erejét hirdetni”, az már nagyon „nem vicces”. Nap, mint nap, ártatlan életek millióiba kerül egy „világ- tisztító misszió” kivitelezése…de nagyon úgy fest, hogy sajnos a világ hagyja. Most pedig joggal jöhetnek a több száz évekkel ezelőtti keresztes háborúk párhuzamai, meg hogy azzal akkor ott mi is volt? Jogos…az sem volt tréfa dolog. Viszont már elmúlt és nem lehet változtatni rajta. A „most és itt”-en lehet. Mindenkinek a közös feladata (lenne), hogy egy kicsit jobbá tegye a világot. Egységről egységre haladva, egészen addig a szintig, ahol a „hatalommal rendelkező” vezetők állnak. Nem akarom és nem is tudom elhinni, hogy a jelenben egy ilyen helyzet ennyire megoldhatatlan.

A háborúk mindig a kapzsiságról, hatalomról, terjeszkedésről szóltak. Ami most zajlik, egy csöndes, lappangó harc, ami itt-ott néha fölfortyan, nagy port kavar, aztán szépen, halkan folytatódik a felszín alatt.

Mikor leszünk már annyira tudatosak, hogy ne a múlandó értékeket helyezzük előtérbe és végre a maradandó megóvása legyen a cél?

Majd ha már a teljes káosz közepén, a biztos végbe vezető utak valamelyike közül kell választani, felsejlik a felismerés, hogy mit kellett/lehetett volna tenni, talán éppúgy, mint a WTC emeletein rekedt számtalan ember lelkében.

Azért remélem és bízom benne, hogy nem egy ilyen kimenetel felé tartunk…